[Fotytatjuk...]
Szolnoki mesék
Híd az ablakból (33./94 rész)
2017. szeptember 10.
- Nem emlékszem, mikor jártam utoljára a Tisza túlpartján. Talán gyerekkoromban. - Tűnődött Elvira néni a Szabadság téri lakása ablakán kinézve, miután lelkesen magyaráztam, milyen jót strandoltunk előző nap a Tiszaligetben. Matematikai képességeim csiszolására járattak hozzá a szüleim. Nem tudom, hány éves lehetett akkor, de biztosan túl volt már a nyolcvanon. - A hidak rossz emléket hagytak bennem.
Nem akartam elveszteni a matematika nélkül múló pillanatok ígéretét. Két lehetőség állt előttem. Vagy hatvan perc szenvedés a számok világában, vagy ráveszem Elvira nénit, hogy inkább meséljen. Imádott és tudott is múltat idézni. Csakhogy a matematika volt az élete. Ha pedig belelendült egy példába, nem volt megállás. Minden számról, számsorról, számomra érthetetlen és megfejthetetlen összefüggésről neki újabb és újabb csoda jutott az eszébe. Utáltam. Mármint a matematikát. Olykor mégis magával tudott sodorni, hiába küzdöttem ellene.
- Az lehetetlen, hogy valaki pár lépésre lakik a Tiszától, és nem megy át a túloldalra - jelentettem ki gyerekes cinizmussal.
- Csak akkor állíts valamit, ha az ellenkezőjét nem tudod bebizonyítani! - Nézett rám oktatólag, és már vette is elő a hozzám passzoló matematika könyvet a hatalmas kupacból, ami mutatta, sokan és rendszeresen kupálódnak a magánóráin. - Hét éves voltam, amikor a jeges ár elvitte a fahidat. Ott álltunk apámmal a túlparton, anyám meg itt, ebben a lakásban vajúdott az öcsémmel.
Minden történetével, aminek a szereplője volt, annyira meg tudott döbbenteni, hogy szinte el is felejtettem, én akartam eltéríteni a matematikától.
- Kétségbeestem, mert láttam apám tehetetlenségét, miközben hallottam, ahogy a hatalmas jégtáblák sodorják, aprítják a híd lehulló darabjait, amiből minden pillanatban újabb rész szakadt a folyóba. Mindenki döbbenten állt. Szorítottam apám kezét, és úgy éreztem, örökre elszakítottak anyámtól.
Felállt. Odalépett a régi, metszett üveges szekrényhez, kinyitotta és egy albumot vett elő belőle. Visszaült. Félretolta a nekem szánt matematika könyvet.
- A Szandán lévő kertecskénk pincéjéből hoztunk be télire elrakott almát. Ott álltunk a két nagy kosárral, és apám, aki egy elvarázsolt humanista volt, képtelen volt feltalálni magát. Tanácstalanul bámulta a tőlünk alig száz méterre lévő házunkat, és a márciusi télben csak törölgette homlokát. Ha nem kérdezem meg tőle kétségbeesetten, hogy hogyan jutunk haza, és azt nem hallja meg Bácskay bácsi, ki tudja, meddig ácsorgunk ott a hidegben. Bácskay bácsi azonban felrakott bennünket a szekerére, és elindultunk a gáton Szajol felé. A vasúti hídhoz vezető töltésnél tett le. A sínek mentén gyalogoltunk át erre az oldalra. Ránk sötétedett mire az Alcsi állomáson meg a Scheftsik-telepen keresztül hazagyalogoltunk. Anyám az öcsémmel a karján nyitott ajtót.
Rámutatott egy képre, amin nyolc-kilenc évesen, ölében az öccsével néznek riadtan Szigeti Henrik fényképezőgépébe.
- Szép kisfiú volt. És rettentő okos. De onnantól, hogy apám elment a háborúba, nem fogta senki. Évek teltek el anélkül, hogy valakinek szót fogadott volna. Hiába rimánkodtunk, mindig a városban csatangolt. Imádta a híd lábánál a vásározókat, minden kofa meg gazda a pajtása volt. Nem félt senkitől és semmitől. Akkor is kint kujtorgott, amikor már a románok lőtték a várost. Hiába mondtuk, hogy baja esik, csak legyintett. Azt mondogatta, hogy meglátjuk, egyszer olyan szép hidakat épít, mint a szolnoki.
Régi képeslapot rakott elém számomra ismeretlen kinézetű híddal. Kibetűztem a feliratot: Szolnok.
- Bizony, ilyen szép híd épült az elsodort helyén. Ha kinéztünk innen, pont keresztülláttunk a két kapuján. Mégis rettegtem, ha át kellett rajta menni. Anyám hiába mondogatta, hogy az már vasból meg betonból készült, amit nem vihet el az ár. Nem érdekelt. Aztán a háborúban el kellett adnunk a szandai kertet, úgyhogy már nem volt okom, hogy átmenjek rajta. Miután meg a románok a visszavonuláskor az egyik végét felrobbantották, többé a környékére se akartam menni.
Nagyot sóhajtott, lapozott, és egy tizenkét éves kisfiú iskolai fotójára mutatott.
- Sanyika. Második polgáriban. Aznap is a híd körül kószálhatott. A robbanás repesze találhatta el, és elvérzett, Napokkal később találták meg a Móricz-ligetnél, a magas fűben. Hajón hozattuk vissza a testét, hogy el tudjuk temetni. Itt maradtunk ketten anyámmal, akit szép lassan elemésztett a bánat a halott öcsém meg az eltűnt apám miatt. Ebből az ablakból néztük, ahogy újjáépítették a hidat, de többé nem mentünk át rajta.
Elmélázva nézett ki az ablakon. Aztán, mint aki valami jelet kapott, becsapta az albumot, felugrott és visszarakta az üveges szekrénybe. Mintha addig nem is a múltban bóklásztunk volna, pontosan ott csapta fel a matematika könyvet, ahol egy hete, az előző óránkon abbahagytuk.
- Nem egy öregasszony történeteire fizettek be a szüleid - nézett rám hamiskásan. - De, ha ügyes leszel, talán egyszer elmesélem azt is, amikor a németek elpusztították azt az átkozott hidat.
MEGOSZTÁS:
Album
Damjanich előtt rövidnadrágban
Ez a fotó 1912 nyarán készülhetett Szolnokon. Radnai Béla az év március 19-én felavatott Damjanich-emlékműve látható rajta, illetve a művésztelep fái mögött a Vártemplom. Meg egy rövidnadrágos kisfiú egy férfival. Lehet, hogy nem véletlenül maradtak meg a szolnoki Kissné képeslapján.
AKB
Veszteségek halmozása
Az egy dolog, hogy 19. század végén épült Szapáry utcai ház évtizedekig pusztulhatott Szolnok közepén. Legalább ennyire vérlázító, hogy immár harmadik hónapja követhető az épület lassú, de biztos összedőlése. Amikor a felelősöket majd megkérdezik (?), hogy mindez miként fordulhatott elő, akkor ugye a kiesett parkolási és területfoglalási díjakat, a kerítés költségeit is kiszámlázzák majd feléjük? Vagy ez a közös veszteségünk, mert hagytuk, hogy mindez a szemünk láttára történhessen.
SzoborPark
Húsz éve még állt
A Szentháromság téren, körülbelül a Mária utca torkolatával szemben, nagyjából a mai a Cserkészház bejárata előtt húsz évvel ezelőtt még biztosan állt Kamotsay István különleges alkotása. A talán 1974-ben felállított "rozsdaszobor" az elmúlt két évtizedben tűnt el nyomtalanul.