Szolnoki mesék

A fiatal eladólány a visszajáróval bajlódott, miközben a vállával a fejéhez szorított telefonba káromkodva küldte el az anyjába a vonal túlsó végén lévőt. A vele szemben álló, rendszeresen ott vásároló vasutas elmosolyodott. Ha a lány csak egyetlen pillanatra is ránéz, talán észreveszi a kaján vigyor üzenetét: a férfi pontosan tudja, miről lehet szó, és neki se lenne ellenére a dolog, csak nem mer előhozakodni vele.

A telefonon leteremtett ismeretlen viszont felhúzta magát a lány szavain. Azt remélte ugyanis, hogy legalább azon a számon kedvesek lesznek vele, és ha máshogy nem, hát üzleti alapon rendezhetik azt, amit a szerencsésebbek érzelmi alapon szoktak.

A vékony eladólány, miközben láthatóan két tilosban vásárló, pelyhedző állú srácot szolgált ki a legócskább dohányáruval, az aprócska üzlet sarkában ácsorgó barátnőjének magyarázta, hogy pár napja megbolondult a város. Minden perverz kretén vele szórakozik, csak azt nem érti, honnan tudják a telefonszámát. Közben nem vette észre, amint a két megszeppent fiú úgy nézett össze, mint akik mindent értenek. Nem véletlenül vásároltak éppen nála. Igazából nem is a cigi, hanem a szüzességük elvesztésének a lehetősége miatt gyűjtötték napokig a bátorságukat. A túlsminkelt, duci barátnő tettetett, de az is lehet, hogy őszinte felháborodással hadarta, hogy őt bezzeg senki nem akarja, nemhogy pénzért, de még ingyen sem.

A fekete hajú eladólány szinte levegőt is elfelejtett venni, miközben a még állomáskörnyéki divatmércével is igénytelenül öltözött asszony káromkodásokkal fűszerezett szidalmait hallgatta. Csak akkor tért magához, amikor az a haja szálankénti kitépését ígérve viharzott ki a dohányboltból. A nő meg volt róla győződve, hogy az a kis kurva hazudik, és csak azért nem vallotta be, hogy a férje hozzá hordja a pénzüket, mert megijedt a határozott fellépésétől. A férj persze semmit sem tudhatott erről a rövid, ám hangos látogatásról, hiszen még azt képzelné, hogy a felesége féltékeny rá, holott jó ideje nem érdekli, kivel hentereg. A családi kasszából eltünedező bankjegyeket azonban nem hagyhatta szó nélkül.

A szép arcú eladólány elkerekedett szemekkel nézte a pultra tett ötezrest. A Jubileum téri panelek tövében, hó végén ritkán fizetnek ekkora címlettel. Kérdőn nézett a valamikor talán jól szituáltnak mondott, harmincéves divat szerint öltözött öregúrra. Nem értette, hogy tulajdonképpen mit is szeretne. A bácsi meg azt, miért kellene kimondani, ha egyszer mindenik tudja a környéken, hogy itt egy aktusnak ennyi az ára. A lány kezdett dühbe gurulni, mert semmi kedve nem volt a tikkasztó hőségben bezárni az ajtót, pláne nem, hátramenni a raktárba. Aztán amikor rájött, hogy nem cigire szánták azt az ötezrest, vén, perverz kecskének nevezte a bácsit, és aprócska termete ellenére, határozottan és közben hangosan káromkodva lökte ki a járdára.

Az amúgy csendes eladólány egy szuszra hadarta el a két járat között egy kis udvarlásra mindig beugró, elhízott buszsofőrnek, hogy lassan több kufircolni vágyót kell elhajtania, mint ahányan cigit vesznek nála. A hónaljainál átizzadt kékinges férfi röfögve röhögött. Aztán levegőért kapkodva szótagolta, hogy hát persze, hiszen az ötven méterre lévő házfalon hatalmas, festett betűk hirdetik telefonszámmal, hogy 5000 forint egy menet a kis, dohányboltos kurvánál. Elővette a telefonját, kikereste a "dohányboltos kiskurva" néven elmentett számot, és tárcsázott. Az első csörgés után kaján vigyorral nyomta meg a piros gombot.

A törékeny eladólány kirontott a pult mögül. Karon ragadta a megszeppent buszsofőrt, és gyilkos tekintettel parancsolt rá, hogy mutassa meg azt a feliratot. Olyan ereje volt annak a vékony kis kéznek, hogy a férfi rettegni kezdett, hogyan fog elszámolni a hitvesi ágyban az apró ujjnyomokkal. De nem tartott sokáig a szorítás, mert tényleg csak kéttömbnyire volt a pirossal felfestett szöveg.

A képzetlen eladólány először elképedve nézte a feliratot. Aztán kezeivel a fejét átkulcsolva azt kezdte hangosan ismételgetni, hogy ezt nem hiszi el. Nem hiszi el, hogy valaki ekkora mocsok legyen. Majd csípőre tette kézzel nézett körül. A buszsofőr persze már sehol sem volt. Egy szétcsúszott hajléktalan figyelte a Jubileumi emlékmű előtti padról. Amikor összeakadt a tekintetük, a férfi két kezével egyértelműen jelezte, mit kellene csinálniuk közösen.

A végtelen szomorúságot érző eladólány lassan sétált vissza a dohánybolthoz, ahol alig egy hónapja dolgozott. Közben azon tűnődött, hogy talán jobb lett volna lefeküdni a tulajdonos dagadt, tunya fiacskájával, aki először szép szavakkal próbált udvarolni, de ügyetlensége nevetséges volt. Aztán tette a szépet, a pénzével kérkedve nyomult, nem tágított. Végül már állandóan a boltban lebzselt, egyre erőszakosabb lett, és mind többször utalgatott arra, hogy ha nem lesz kedves vele, kirúgatja az apjával. A haverjai előtt alázta meg a srácot. Durva szavak kíséretében nyomatékosította, hogy ennyire igénytelen pasival akkor se dugna, ha az egyetlen férfi lenne a vasútállomás környékén. A faterja pénzét pedig költse prostikra, azoknak legalább nem kell könyörögnie. Lángoló arccal rohant ki a fiú az üzletből, és elcsukló hangon kiabált vissza, hogy ezt még nagyon megbánod, te szemét, kis kurva. Másnap egy festékesdobozt lóbálva, öntelt mosollyal integetett be a dohánybolt ajtaján.

A fiatal lány kivette a pult alól a hátizsákját, aztán úgy lépett ki a dohányboltból, hogy nyitva hagyta az ajtaját. Nem az ocsmány felirat felé ment, hiszen a busz, amivel naponta egy órát ingázott ezért a munkáért, a tér másik oldaláról indult. Csak az egy hónapnyi fizetését sajnálta. Azt viszont nem, hogy semmit sem írt alá, így a tulajdonos a teljes nevét se tudta. A hónapok óta már csak hívható kártyát útközben kiszedte a telefonjából, kettétörte és két kukába dobta a darabjait.

A munka nélkül maradt lány már rég otthon volt, amikor valamelyik ismerőse felhívta a dohánybolt tulajdonosát, hogy a tárva-nyitva lévő üzletét a széthordják. A tajtékzó férfi hívogatta ugyan a "dohányboltos kiskurvához" rendelt számot, de csak az automata válaszolgatott: a hívott szám jelenleg nem kapcsolható.