Szolnoki mesék

Egy orosz KGB tiszt, egy amerikai CIA ügynök, egy magyar belügyes és néhány összetört szovjet színestelevízió nézett szomorúan egymásra a szolnoki Ady Endre út és Ságvári körút kereszteződésében oldalára borult ZUK platójának ponyvája alatt. Brezsnyev vonata pár perce húzott ki a főváros felé a szolnoki pályaudvarról. A baleset helyszínén az volt az érdekes, hogy a közeli autókból kiugrálók nem a sérült sofőrhöz, hanem a platóhoz rohantak.

Bár mindenki úgy csinált, mintha titok lenne, alig egy nappal azután, hogy a rádióban bemondták, Brezsnyev április 4-e alkalmából Magyarországra látogat, egész Szolnok tudott a várható nagy helyi eseményről. A fedősztori az volt, hogy azért áll majd meg a főtitkár szerelvénye a félig szétbombázott, félig meg már átépített szolnoki pályaudvaron, mert tiszteletét akarja tenni a 900 éves jubileumára készülő városban. Foglalkoztak is azok ott, a Kremlben ilyesmivel. Azt se tudták, hol az a Szolnok. Nem kellett Stirlitznek lenni, hogy rájöjjünk: valamit hoz az a vonat, és azt a valamit Szolnokon akarják le- vagy átrakni. Száz méterenként ruszki és magyar katonák, meg rendőrök és munkásőrök álltak a sínek mellett, amerre Záhonytól jött a szerelvény, a vasúti Tisza-híd két oldalán pedig napok óta gyakorlatoztak az oroszok, úgy féltették a főtitkárt. Közben meg a szolnoki állomásra egy csomó embert kirendeltek integetni és tapsolni. Ráadásul úgy titkolták a különleges vonat menetrendjét, hogy előző nap már azt is mindenki tudta Szolnokon, mikorra csókolja meg Brezsnyev elvtárs a neki virágokat átnyújtó kisúttörőket. A figyelmet kellett elterelni. Leginkább a szerelvény végéről.

Akkor már tíz éve volt altatva Dami62. Tudtuk, hogy miután 1962-ben visszaengedtük Amerikából, a régi ÁVH-s, belügyes meg szovjet kapcsolatait ügyesen felmelegítve bedolgozta magát a régi-új szolnoki elitbe. Elképesztő alkoholtűrése révén pedig a Vöröshadsereg tisztjei körében is komoly tekintélyre tett szert. Nem túl látványos és fontos, de sok mindent látó és főleg számtalan bizalmas kapcsolatot feltételező pozíciót szerzett magának. Évente egyszer megbízhatóan jelentett, mi pedig biztosítottuk arról, hogy az ötvenhat előtti túlkapásairól, a forradalom alatti gaztetteiről, meg az amerikai szexuális botlásairól csak a mi dossziénk őriz információkat és fényképeket. Nem volt kétséges, ha valami valóban fontosba botlik, jelentkezik. Március 31-én éjszaka üzent, hogy Szolnokra fontos küldemény érkezik Brezsnyev vonatával. Rögtön mindenki arra gondolt, hogy a talán már Magyarországon lévő atomtöltetek rendszerbeállításához szállítanak valamit a világ egyik legjobban védett vasúti szerelvényén. Mert az világos volt, hogy ok nélkül nem áll meg Brezsnyev ebben a számukra és számunkra is ismeretlen és jelentéktelen városban.

Nem parancsot kaptunk, inkább kollegiális alapon megkértek a Besenyszögi úti laktanya tisztjei, hogy aznapra szerezzünk nekik egy tehertaxit. Jó volt a viszony, szerszámokat, alkatrészeket, benzint, ezt-azt vettünk tőlük, vagy cseréltünk olyan dolgokra, amit náluk nem lehetett kapni. Akkoriban kezdték gyártani a szovjetek a színes tévét, amit mindenki nagyon szeretett volna a szekrénysorán tudni, úgyhogy már csak ezért is segítettünk. A volánosok egyetlen ZUK-ját rendeltük ki az állomáshoz, azt, amivel aztán az a hülye baleset történt a piacnál. Az oroszok előttünk is titkolóztak. Egyik tisztjük beült a sofőr mellé, és kézzel-lábbal elmagyarázta, hová tolasson be. Szerencsétlen sofőrnek vakon kellett hátrafelé mennie, mert a tükröket behajtották, neki meg kihajolni sem volt szabad a fülkéből. Tökig géppisztolyban volt mindenki Brezsnyev miatt, az öreg szaki nem nagyon vitatkozott.

Dehogy tájékoztattak az oroszok az akcióikról. Úgy kezeltek bennünket a helyi KGB-sek, mint valami kapcarongyot. Onnan sejtettük, valami készül, hogy az amerikaiaknak dolgozó szolnokiak, akiket mind ismertünk, egymás nyakát törve igyekeztek a budapesti CIA rezidenst tájékoztatni. Először azt hittük, Brezsnyev látogatása hozta őket lázba, talán merényletet akarnak elkövetni vagy meg akarják zavarni az eseményeket, hogy jelezzék a jelenlétüket. Még el sem indult Moszkvából Brezsnyev vonata, amikor már feltűnően sok nyugati turista volt kíváncsi Szolnokra. A hotelszobákból és az ott dolgozóktól kapott információk aztán világossá tették, hogy az amcsikat meg a ruszkikat sem Brezsnyev érdekli, hanem a szerelvény utolsó kocsija, meg annak a rakománya. Hát mi is csatlakoztunk a kíváncsiskodókhoz, leginkább azért, hogy a nyugatra, meg a bennünket megkerülve keletre dolgozókról legyen néhány új fotónk.

Az állomásnak a Szajol felőli végéhez lehetetlen volt bejutni, mindenütt oroszok állta. Nem maradt más, mint az állomásról kivezető utat figyelni, hogy hol fog feltűnni az a kisteherautó, amiről tudtuk, hová rendelték a helyi szállítmányozó cégtől. Nem kellett James Bondnak lenni, hogy kiszúrjuk a magyar kollégákat, akik ráadásul ugyanolyan civil autókban ültek, mint mi, csak az övéken hatalmas URH antennák lengedeztek. Dami62, aki egészen közelről láthatta Brezsnyevet, később jelentette, hogy amint a főtitkári szerelvény megállt, óriási sürgölődés támadt a végénél. Őt kicsit meglepte, hogy egy Volános ZUK-ot látott, de hát nem tudhattak egymásról az ügynökeink, akik így az információikat sem oszthatták meg egymással. Dami62 azt is leírta, hogy már lement az összes köszöntő, a virágátadás, a csók, Brezsnyev visszamászott a szerelvénybe, már az ablakból integetett, de csak nem akart indulni az a vonat. Mindenki a mozdony felé nyújtogatta a nyakát, pedig a szerelvény végénél szerencsétlenkedők tehettek a késésről.

Meglepődtünk, amikor magányosan fordult rá a kisteherautó a Liget utcára, azt hittük, a ruszkik kísérni fogják. Persze a kíséretre nem sokat kellett várni, azonnal bevágott mögé egy Pesten bérelt Moszkvics, nem volt nehéz kitalálni, kik ülnek benne. A Beloianniszon végig, aztán a Centrum saroknál is ment közöttünk a kiszorítósdi, amibe valahol a Gólya környékén egy szovjet Volga is bekapcsolódott. Csak azért nem volt olyan, mint egy filmes üldözéses jelenet, mert tetű lassan cammogott a ZUK. Akkor még nem tudtuk, hogy azért, mert ülnek a ponyva alatt is. Ha jól emlékszem, így fél évszázad távlatából, talán az amerikai sofőr vágott veszélyesen a kisteherautó elé, amit előbb megdobott az útpadka, aztán az oroszok Volgája billentette az oldalára.

Megdöbbenve néztünk egymásra az oldalára borult kocsi ponyvája alatt. Egy szovjet tiszt mászott ki káromkodva a tévés dobozok közül. Nem voltak valami jó dobozok, könnyen szakadtak. Az egy perc múlva odaérő többi szovjet tiszt szitkozódásai közül bogarásztuk ki, hogy mit szedtek le Brezsnyev vonatáról. Színes tévéket, amiket jó pénzért akartak eladni a magyaroknak, de nagyobb mennyiségben csak így tudták behozni. Később nem nagyon beszéltünk az esetről, mert azért mindenkinek elég nagy blama volt, hogy három ország titkosszolgálata rohant a csempészett színes tévék után, miközben Brezsnyev csókja még ott lebegett a szolnoki pályaudvaron.