Szolnoki mesék

Fémes csikorgással fékezett a Tisza expressz az új szolnoki pályaudvar nyolcadik vágányán. A férfi már Karcag óta kint állt a Moszkvából indított hálókocsi folyosóján. A vagont felügyelő bárisnya ígérte, hogy időben szól, de nem hitt neki. A Tisza volt az első, amit harminchárom év után felismert. Mindjárt megérkezek!

Bosszantotta, hogy nem jutnak eszébe a nevek. Pedig tudta, hogy gyerekkorában a Tisza jobb partjának, a vasúti híd lábánál volt valami neve, meg a kisebbik állomás környékének, amit most észre sem vett, aztán a nagy pusztának a sínek várossal ellentétes oldalán. Az viszont teljesen kiment a fejéből, hogy egy második folyó fölött is át fog robogni a vonat. Elképedve nézte az ott magasodó toronyházat. Egy pillanatra megrémült, hogy talán nem is Szolnok következik, tévedésből kiabál az aranyfogú asszonyság, aki a reggelit már nem adta ki neki.

Lassan egy hete úton volt. A Szolnokra befutó vonatra két éjszaka meg egy teljes nappal korábban szállt fel a Kijevi pályaudvaron. Ötvenöt évesen inkább fáradtnak, mintsem öregnek érezte magát, meg egyre éhesebbnek. Bizonytalanul lemászott a vagon lépcsőjén, leemelte két bőröndjét, bennük összes vagyonát. Aztán megfordult. Elszorult a szíve. Ez nem az az állomás, ahonnan negyvenkettő késő tavaszán útnak indították. Próbálta elolvasni a hatalmas betűket, amik inkább csak azért álltak össze, mert nagyon hinni akarta, hogy végre Szolnokon van. Hosszú hónapok levelezése, intézkedése, hivatali packázása után indulhatott útra Zseleznogorszkból, ahol majdnem a fél életét leélte.

A még új illatú aluljárón át jutott ki az állomás elé. Nem így emlékezett a Baross út végére, a pályaudvar előtti térre, ahonnan az utcájuk, a Lehel utca is nyílott. Felnézett a hatalmas toronyházra, kibetűzte a mellette lévő alacsonyabb épület neon feliratát: Szolnok ABC. Jó helyen járok! Észrevette az állomás előtt sorakozó Zsiguli taxikat.

- Honnan jött maga? - Nézett rá elképedve az első autó sofőrje, amikor megkérdezte tőle, hogy rubelt elfogad-e. És miután kicsit nehezen formálva a magyar szavakat elmondta neki, hogy a szibériai Zseleznogorszkból, a fiatal sofőr sajnálkozva végigmérte, majd lehülyézte.

- Ez Szolnok, nem Jászberény. Itt biztosan nincs Lehel utca - rázta a fejét a második taxi szendvicset majszoló vezetője. Hozzátéve, hogy ő legalábbis nem tud róla, de még csak három hónapja van a szakmában. Intett, hogy a negyedik kocsihoz menjen, abban öreg szaki ül.

- Hát kérem szépen, a Lehel utca nem olyan régen még itt nyílt a tízemeletesek helyén - intett előre a nagyjából vele egyidős taxis. - Pár éve azonban az egészet szanálták. Úgyhogy oda még forintért se vinném, nemhogy rubelért.

Nem erre számított, amikor a nyugdíjazása után úgy döntött, özvegyemberként hátrahagyja a magányt, és inkább hazaköltözik a szülővárosába. Igaz, harminchárom éve nem tudott semmit a Szolnokon maradtakról. A frontra nem volt posta, a táborból nem írhatott, aztán meg, amikor fiatal házasként két fotókkal bélelt levelére sem kapott választ, megsértődött és többé nem írogatott. De álmaiban sokszor járt Szolnokon. És ahogy teltek az évek, egyre többet gondolt arra, hogy majd egyszer leküzdi a sokezer kilométert, és újra láthatja a Lehel utcai szülői házat.

- Úgyis dolgom van az SZTK-ban, a rubelje meg éppen annyit érne, mintha nem is fizetne, úgyhogy beviszem a Hotel Pelikánig, ott talán tudnak magának segíteni - nézett rá együttérzően a taxis, miután elmesélte neki, hogy a szülei házában akart megszállni, és azt hitte, a baráti, szocialista Magyarországon lehet rubellel fizetni, meg enni is jó lenne már valamit.

Felderült, amikor kiderült, hogy a taxissal majdnem egyidősek. Aztán lelombozódott, mert a kormányt markoló férfi bevallotta, nem idevalósi, az asszony miatt költözött Szolnokra az ötvenes években. Így nem ismerhet senkit, aki a háború előtt a Baross utcai polgáriba vagy a felsőkereskedelmibe járt. Katona persze volt, de csak az érettségi után, negyvenháromban hívták be, amikor már csak folyamatosan kiegyenesítették az arcvonalakat, meg előre tervezve vonultak vissza a Kárpátok közelébe özönlő ruszkik elől.

- Van itt egy férfi, aki azt állítja, hogy a Szovjetunióból akar hazaköltözni Szolnokra. Néhány éjszakára megszállna nálunk, de csak rubellel tud fizetni - suttogta a telefonba a Pelikán recepciósa. - Dehogy ittam. Itt ül a halban két nagy kofferrel. Kidobjam?

Nyakkendős férfi ült le vele szembe a számára fényűzőnek tűnő, modern szálloda aulájában. Nem mutatkozott be, csak ugyanolyan szikár kérdéseket tett fel, mint az a rengeteg szovjet aparátcsik, akiknek számtalanszor el kellett magyaráznia, hogy azért akarja elhagyni Zseleznogorszkot, mert meghalt a felesége, gyerekük sosem született, őt nyugdíjazták, senkije sincs a Szovjetunióban. A nyakkendős férfiról nem tudta eldönteni, gúnyolódik, vagy komolyan gondolja, amikor arról beszél, hogy szerinte nincs olyan ember, aki a világ legfejlettebb társadalmát akarná elhagyni. Azon meg elkerekedett a szeme, sőt csendesebb beszédre intette, amikor egy kérdésére válaszolva arról mesélt, hogy 22 évesen a második magyar hadsereg katonájaként a Donnál harcolt a Vörös Hadsereg ellen, negyvenhárom januárjában viszont hadifogságba esett, és közel tíz évig volt különböző munkatáborokban, Szibériában. Megdöbbent, amikor a nyakkendős lefasisztázta. Három évtizede nem vágott ilyet senki a fejéhez. Főleg, hogy soha sem volt az, utálta a nácikat, de ez senkit nem érdekelt, amikor negyvenkettő tavaszán megkapta a behívóját, és indulni kellett.

Amikor a zord, fontoskodó férfi egyedül hagyta, akkor jutott eszébe, hogy nem segített se szobát foglalni, se rubelt váltani, ahogy a recepciós ígérte. Újra elfogta az éhség is. Utoljára valahol a Kárpátokon túl evett a Tisza expressz étkezőkocsijában. Hirtelen összefutott a nyál a szájában, mert eszébe jutott, hogy a Csarnok utcai piacsoron volt egy nagyszerű hentes, akinél kimérve lehetett kolbászt venni, meg hozzá fehérkenyeret és uborkát. Legénykorában, az éjszakai műszak után hányszor evett ott Aladárral, aki aztán mellette fagyott halálra a fronton. Fasiszta ám az apátok… De se nem gondolata, se nem mondta végig. Fogta a két bőröndjét, és elindult kifelé.

Kilépett az elegáns üvegajtón, amikor kék Zsiguli fékezett előtte. Apró, szemüveges férfi meg egy rendőr ugrott ki belőle. Udvariasan félre állt, mert látta, hogy nagyon sietős annak a kettőnek. Aztán egyre éhesebben és szomjasabban elindult a posta felé, mert az volt az egyetlen épület, amit felismert. Úgy gondolta, majd megáll a főbejárata előtt, és ott eszébe fog jutni, hol lehet a Csarnok utcai piac. Aminek ott kellett lennie valahol, hiszen a Baross utcáról a postával szemben nyílt a… De nem jutott eszébe az utca neve.

Egyre nehezebben lépkedett. Már szinte fájt az éhség, száraz volt a szája. Amikor leszerelt a gyárból, az utolsó orvosi vizsgálaton figyelmeztette az üzbég orvos, hogy ha nem eszik rendesen, könnyen elájulhat. Forogni kezdett vele a világ. Ismeretlen épületeket látott maga körül, amik között olykor felvillant a Madas-ház, a Csarnok utcai piacsor, a zsidó iskola, a Baross utcai házak. Már nem tudta, hol van. Megérkezett Szolnokra, vagy ott ragadt Zseleznogorszkban, és csak álmodja, hogy hazaért? Ő fasiszta…? Aztán minden sötét lett.

Nagy feltűnést keltett a Pelikán parkolójában összeeső, a fejét az aszfalton szétloccsantó férfi. Meg az is, hogy pillanatokon belül mennyi rendőr lett a környéken. Az újság persze nem írt a tragédiáról. Beszélni is csak azok beszéltek róla egy-két napig, akik látták az esetet. Pestről érkezett a halottkém is a megyei kórházba, aminek halottas házában aztán hónapokig rakosgatták a szovjet állampolgár holttestét, akinek a papírjai elvesztek, így végül a tanács, saját költségén, jeltelen sírba temettette. Véletlenül alig pár méterre annak a néhány hónappal korábban, hetvenöt évesen, egyszerre elhunyt házaspárnak a sírjától, akik a Lehel utca helyén épült ház hatodik emeletén abban a tudatban éltek harminchárom éven át, hogy az 1942 tavaszán bevonult egyetlen fiuk 1943 januárjában a Don-kanyarnál elesett.