Szolnoki mesék

Évekkel ezelőtt, amikor a gyerekek még háborogtak amiatt, hogy túl sok időt töltök kint a telken, azt mondogattam, ha majd meghalok, itt szórják szét a hamvaimat. Nem vettek komolyan, somolyogtak, legyintettek. Ma már könyörgök, eszükbe ne jusson! Úgy akartam elmenni, hogy rendben hagytam a telket, de nem így lesz. Ma utoljára kijöttem a Millérre. Kijöttem? Kihoztak.

A gyerekek és az unokák megszervezték, hogy elbúcsúzhassak a kerttől, ami már most sem az, mint aminek a kapuját pár hete magam mögött becsuktam. Ahogy elfogyok, úgy vadul el, és napról napra már nem hobbi, csak egy gyomos, gondozatlan, felesleges földdarab. A gyerekeknek nincs szívük eladni, amíg élek, de gondozni se tudják. Nem is várhatom. Se idejük, se szakértelmük. Addig volt ez kert, amíg nem lettem magatehetetlen árnyéka egykori önmagamnak.

Fiatalemberként eszembe nem volt hobbit venni. Jobban szerettem volna egy autót, hogy az asszonnyal járhassuk az országot, de akkor is mindig valami másra kellett a pénz. Előbb, hogy elköltözhessünk az anyóséktól, aztán, az albérletet egy szanálásra ítélt, lepukkant tanácsira cserélhessük, amiből aztán átmehettünk a kölcsönökből megvett második emeleti sajátba. Nem is értettem a kertészkedéshez, városi gyerek voltam, zöldet legfeljebb a parkban, de inkább csak a meccseken láttam. De akkoriban mindenki hobbit akart.

Pár évvel korábban kezdtek a város szélén ilyen kis telkeket kialakítani, és az számított valakinek, aki valahol tudott magának hobbit szerezni. A feleségemben volt némi rátartiság. Falusi, parasztlány volt, neki számított a föld, és addig rágta a fülemet, amíg jelentkeztem a vállalatnál, hogy mi is kertet akarunk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tülekedtem, hagytam, hogy előbb azoknak legyen, akik nálam jobban szeretnének. A harmincadik születésnapom előtt azonban már nem tudtam elugrani a lehetőség elől. Szóltak, hogy maradt egy parcella a Milléren. Még vállalati kölcsönt is adtak, hirtelen fizetni se kellett érte. Évekig törlesztettem. Végül nem bántam, mert a Trabit is megvettük, hogy legyen mivel kijárni a telekre.

Bánom, hogy nem kértem meg valakit, fényképezze le azt a szántóföldet, ahol alig találtuk meg a telekhatárt jelölő karókat. Gyomon kívül semmi se volt rajta. Azt se tudtam, mihez kezdjek, nem értettem hozzá. Aztán jöttek az anyósék, az első évben ők mutogatták, mit hogyan kell vetni, művelni. Nem is volt benne eleinte csak kukorica meg krumpli. Aztán a szomszédoktól, mindenféle szakkönyvekből és újságokból elkezdtem a magam kárán kitanulni a kertészkedést. Tíz évig nem is hozott sokat a kert. Ki kellett tapasztalni, hová, mit érdemes ültetni, hogyan kell metszeni, locsolni, permetezni.

Először bekerítettem, mert volt, hogy az összes csemeténket, palántánkat vasárnaptól vasárnapig megették a vadak. Aztán, ha már be volt kerítve, lett egy kis szerszámos, meg egy pottyantós is a kert végében. Idővel egyre többször lett volna kedvem szombat este kint aludni, úgyhogy belekezdtem ennek a kis háznak az építésébe. Lassan készült, mert vagy idő, vagy pénz, vagy egyik se volt. Az első évben megcsináltam a pincét. A másodikban már álltak a falak. A harmadikban tető került rá, aztán a következőben bepucoltam. Öt év után már aludni is lehetett benne. A többi meg már csak csinosítgatás volt. Magam csempéztem a konyhát és a fürdőszobát, közben megtanultam festeni, mázolni, így lett helye a kinőtt, elkopott bútoroknak. Amikor aztán a villany is ideért, kihoztam a régi tévét, és akkortól, ha tehettem, kint aludtam.

Többnyire egyedül, mert az asszony egy idő után nem nagyon rajongott a kertért. Persze, ott voltak neki az öregek, előbb a szüleit ápolta, aztán az enyémet, utána a nővérét, miközben dolgozott, nevelte a gyerekeket, vitte a háztartást. Néha jobb is volt, ha nem voltam otthon. Miután bevezették a szabadszombatokat, sokszor már pénteken kijöttem. Sehol máshol nem tudtam úgy kikapcsolódni, pihenni, aludni, mint itt. A szomszédok közül is sokan egész hétvégén kint voltak a birtokukon. Olyan élet volt a hobbik között, mint egy zajos kisvárosban.

Mindig volt ok valakihez átmenni. Névnap, születésnap, vagy csak valamit kölcsönkérni, megkérdezni, és akkor már ott ragadt az ember, mert meg kellett nézni, hogy éppen min dolgozik a másik, milyen a kertje, és kóstolni is illett. Volt ott bor, pálinka, befőtt, lekvár, meg mindenféle gyönyörű gyümölcs. És közben beszélgettünk a kertekről vagy a világ dolgairól. Mindig főztek valahol, soha sem éheztünk. Az asszony különösen jól főzött, ha látták, hogy mégis kijött, összefutott a környékbeliek szájában a nyál, mert tudták, azon a hétvégén mindenki finomat eszik. Volt is miből főzni, a kert megtermelte. Annak az árát is, amit esetleg mégis venni kellett.

Ahogy elkezdődött a gyümölcsszezon, minden hétvégén több láda meggyet, cseresznyét, ribizlit, olykor epret, piskét, barackot adtunk le. Paradicsommal, paprikával megrakva mentünk az ÁFÉSZ bolthoz, ahol mindent megvettek, mert szép volt, ami itt termett. Nem vitte, inkább hozta a pénzt a kert. Főleg, miután elkezdünk pálinkát főzni. Bőven volt alapanyag, a gyárban meg örömmel vették az igazi gyümölcspálinkát. Az őszi főzet télire elfogyott, pedig egy kortyot nem ittam belőle. A Lada árát a pálinkából raktam össze. Az asszony nem is tudta, hogy befizettem rá. Hogy csodálkozott, amikor pár év múlva mehettünk Debrecenbe az új kocsiért, amit a kert keresett meg nekünk!

Kiskorukban hoztuk magunkkal a gyerekeket, de ahogy nőttek, és dönthettek, soha sem ezt választották. Apa a te hobbid, mondogatták. Az unokákkal egyszer-kétszer kinéztek, dicsérték, hogy milyen szépen rendben van, meg ízlett, ami itt termett, de többet nem várhattam, amikor hetek-hónapok után végre hazalátogattak. Nyugdíjasként a kert volt az életem. A Milléren, amit negyven éve, mint valami pionírok fogtunk termőre, és úgy veszi vissza a természet, ahogy a telektulajdonosok kidőlnek. Újak nem jönnek. Vagy, ha mégis, pár tavasz után eltűnnek, mert évről-évre reménytelenebb az elvaduló kertek között legyőzni a természetet. Néhány hete csuktam be utoljára magam mögött a kertkaput, és látom, hogyan enyészik el mindaz, ami negyven évig az életem volt. El kellett volna felejteni. Mit érek vele, hogy utoljára még láthattam úgy elmúlni, mint magamat?