Szolnoki mesék

A zöld zsigás, szövtaxis kártyanaptár miatt majdnem bőgtem. Franciska nénivel azonban nem lehetett ellenkezni. Két hibát követtem el. Elfelejtettem váltócipőt vinni, és tanítás előtt kipakoltam a pad tetejére az új naptáraimat. Franci mama mindnyájunknál nagyobb gyűjtő volt. Igaz, egyedi módon gyarapította kollekcióját az alsó tagozatosok körében.

A kisiskolában, ahová az alsósok jártak, hatalmas olajkályhák szuszogták telente a meleget a termekben. Legalább kétpadnyi volt egy, és fekete vasrács vette körül őket, hogy még véletlenül se mehessen gyerek a közelükbe. Kizárólag Franciska néni nyithatta ki a védőrács kapuját, amikor olajat töltött a tartályokba, vagy valamelyik kályhát szerelni kellett, mert bedöglött. Akár óra közben is. Neki télen, kopogás nélkül is, bármikor szabad volt bejönnie a termekbe.

Franciska nénit, akit magunk között csak Franci mamának hívtunk, leginkább csak télen láttuk, pedig ugyanolyan elengedhetetlen része volt a kisiskolának, mint a tanító nénik vagy a napközisek. A fűtési időszakon kívül csak takarító néni volt, aki tanítás előtt és napközi után rendet rakott utánunk, kihajigálta azt a sok szemetet, amit a padokban hagytunk, összeszedte a termekben felejtett holmikat, virágokat locsolt és varázslatosan szépre törölte a nagy fekete táblákat. Ősszel és tavasszal alig láttuk, mert amikor iskolában voltunk, már elvégezte a munkája nagy részét. Néha hallottuk, hogy az órák alatt matat a folyosón, de olyankor csak az láthatta, akit kiküldtek valamiért a teremből. A portásfülkében pakolászva vagy beszélgetve tűnt még fel néha.

Ám, amint először be kellett gyújtani a kályhákba, Franci mamával megtelt a kisiskola. Jött-ment közöttünk, ha éppen nem volt tanító néni a közelben, a nevelésünkbe is beavatkozott. Cirkalmas káromkodások zuhantak ránk fogatlan szájából, ha verekedtünk, valamivel dobálóztunk, vagy éppen az udvarról sáros cipővel merészeltünk bemenni a kisiskola csillogó folyosójára. Utána napokig emlegettük, hogy Franci mama milyen szavakat használt azokra a dolgokra, amiket mi felnőttek előtt ki sem mertünk mondani.

Ahogy mentünk bele a télbe, és kezdett reggelente egyre hidegebb lenni, Franciska néni sokak számára lett a jóságos Franci mama. Mert, ha átázott a kabátunk, a sapkánk, a kesztyűnk, vagy éppen csurom vizes volt a zoknink és a csizmánk, ő rakosgatta azokat a vaskályháktól bennünket védő vasrácsokra. A nagyon korán érkezők pedig kaphattak a kályhaplatnin ropogósra pirított, az előző napi tízóraiból maradt kiflikből, amiknek a lassabbak már csak az illatát érezhették a téli napokon.

Az év végéhez közeledve azonban volt egy napról napra növekvő problémánk Franciska nénivel. Ő is gyűjtötte a kártyanaptárokat. Amit akkoriban nemcsak az összes fiú, de némelyik lány is gyűjtött. Vagy legalábbis, ha valakitől kapott néhányat, akkor egy-két napig boldogan őrizgette, mutogatta, majd, mint valami jegyajándékot, az éppen aktuális szerelme naptárai közé tette. Versenyeztünk, hogy kinek vastagabb a kártyanaptár gyűjteménye. Meg azon, kinek van olyan naptára, ami rajta kívül senkinek sincs, azaz nagyon különleges. Előnyben voltak, akiknek távoli városban éltek rokonaik, vagy messze dolgoztak a szüleik. Náluk bukkantak fel ugyanis a ritkaságok. Amivel Franciska néni is tisztában volt.

December elejétől úgy tűnt, hogy Franciska néninek egyre több dolga van a kályhákkal. Különösen tanítás előtt és a szünetekben. Mert a legváratlanabb pillanatokban tűnt fel a padok között. Persze mindig akkor, amikor egy-egy padot körbeállva valami újdonságot csodáltunk, vagy valakinek a gyűjteményét mustráltuk. Legtöbbször annyira elmerülve az apró képek értékelésében, hogy nyugodtan mögénk lopakodhatott, átnézett a fejünk fölött, és már emelte is ki azt a naptárat, ami hiányzott a gyűjteményéből. Természetesen mindig a legritkábbakat, a leginkább különlegeseket.

Ilyenkor a lélegzetünk is elállt. Nem tudtunk megszólalni. Mire észbe kaptunk, Franci mama már az ajtó felé tartott, és bármit kiáltottunk utána, volt valami vitathatatlan ellenvetése. Hogy bezzeg a meleg kifli jó volt. A csurom vizes zoknidat ki szárogatta? Ma sem hoztál váltócipőt, én meg kisegítettelek, hogy ne kapjál fekete pontot. Ha meg meztelen nénis naptárat csaklizott el, csak annyit mondott: majd visszaadom apádnak. De persze, nem adta.

Franciska néni cigány volt. Amit tudtunk, de egész évben nem érdekelt bennünket. Mert senki nem hívta fel rá a figyelmünket, és nekünk se jutott eszünkbe ilyet mondani rá. Nem is volt a cigányságában semmi különleges. Minden osztályba jártak cigányok, a szüleink többségének is voltak cigány munkatársaik. Legfeljebb némelyik szegényebb volt, mint a többség, de egyébként ugyanolyanok voltak, mint mi.

Franci mamában sokkal érdekesebbnek tűnt, hogy nem volt férje. Talán, mert rajta kívül akkoriban nem is ismertünk magányosan élő néniket. Nagyon nem értettem, hogy lehet egyedül, miközben az osztályba is jártak rokonai, akiknek valahogy a nagynénjük, vagy valami unokatestvérük, vagy érthetetlen kereszt rokonuk volt. Rokon és kész. Aki hozzájuk tartozott. Akiben furcsa volt ez a férjnélküliség, de ettől még a mindennapok darabja volt.

Ám, amikor elemelt egy kártyanaptárt, Franciska néni hirtelen, kimondva lett cigány. Mert a sértettnek kiszaladt a száján, hogy a cigány ellopta a naptárát. Mi meg tudomásul vettük tehetetlenül. Éreztük, hogy igazságtalanság történt, ami bármelyikünkkel megismétlődhet. Ugyanakkor legbelül mégsem ment a gyűlölet, hiába hangzott el, hogy cigány. Hisz tényleg mindig volt valami, ami miatt a cigánnyal szemben a Franci mama felülkerekedett.

Fájt, amikor az előző este apámtól kapott szövtaxis kártyanaptáromra lecsapott. Egy zöld Zsiguli volt rajta, aminek az első ajtóján mosolygós taxis könyökölt ki. Csak nekem volt olyan. Hozzányúlni sem engedtem a többieket, csak a pad fölé hajolva csodálhatták a karcmentes képet. Volt, aki már ott tartott, hogy tíz bármilyen naptárat kivehetek a gyűjteményéből, csak cseréljünk, amikor Franci mama keze átnyúlt a fejünk fölött, és már vitte is a zöld Zsigulit. Talán csak annyit mondtam, hogy hé, nem adom, mire azonnal tromfolt az otthon felejtett váltócipőmmel.

Azt hiszem, dühömben az én számon is kiszaladt, hogy cigány. Ami aztán egész nap jobban fájt, mint a zöld zsigulis kép elvesztése. És szégyenemben a tanítás végéig kerültem Franciska nénit, pedig biztos, nem hallotta. Másnap reggel meg a ropogós, meleg kiflijét jólesően rágcsálva, úgy éreztem, ha hallotta is, megbocsájtotta. Mert már engem sem érdekelt a zöld Zsiguli a Szövtaxi naptáron, hiszen aznapra minden osztályban legalább öt volt belőle.