Szolnoki mesék

Az unokám lehetett volna a fiatalember, akit a tanácstól küldtek, hogy átvegye a Lehel utcai házat. Mondom: lehetett volna, ha a fiam huszonévesen udvarol, és nem háborúzik, vagy legalább hazajön a frontról. Évtizedekig vártuk a Czakó-kerti házban, aztán nem makacskodtunk, hagytuk kisajátítani, hogy lakótelep épüljön a gyümölcsfáim helyén.

Tudom, hogy mostanában nem illik ilyesmit mondani, de elég öreg vagyok már, meg nincs is senkim, akit féltsek, hát minek hazudjak. Én a háború előtt voltam a legboldogabb. Nemcsak azért, mert akkor voltam fiatal, hanem mert akkor mindig volt valamiért reggel felkelni. Utána már csak múlt az idő, de minek?

Vasúti kovácsként szabadultam. Bármilyen világ volt, a járműjavítóban dolgoztam. Ezért nem kellett soha beöltöznöm katonának, pedig egyidős vagyok ezzel a nyomorult, véres évszázaddal. Mire vittek volna az első nagy háborúba, befejeződött. Aztán meg a vörösöknek is, a románoknak is, meg Horthyéknak is az volt a fontos, hogy guruljanak a vonatok.

A legnagyobb román ostrom idején esküdtünk tizenkilenc nyarán. Nem sokkal utánunk lőtték szét vártemplom tornyát. A fiam születését meg a románok kivonulásakor ünnepeltük. Szép baba volt. Ha született volna testvére, talán minden máshogy alakul. Mi szerettük volna, csak a természet vagy a jóisten nem akarta. Pedig lett volna helye.

Hozományként kaptuk a Lehel utca végi kis telket, közel a Vidra út sarkához, valahol ott, ahol most a négyemeletesek épülnek. Az asszony a cukorgyárban dolgozott, de nem ám csak kampány idején, mert a raktárt évközben is adminisztrálni kellett. Nem volt szokás akkoriban, hogy a feleség is dolgozik, nem is kellett volna, jól kerestem, de ő így akarta. Meg hát mindkét családnál a fiunk volt az egyetlen unoka, mindig volt, aki vigyázzon rá. Dolgoztunk, gyarapodtunk. Előbb az alsó épületet húztuk fel, amibe már beköltözhettünk. Aztán szép lassan a nagy házat három szobával, konyhával, kamrával. Úgy higgye el, még fürdőkádunk is volt! Nagy szó volt ez akkor.

Mindent megadtunk a gyereknek. Azt szerettük volna, hogy nadrágos ember legyen. Pedig, ha eljött volna mellém inasnak a járműbe, talán neki se kellett volna bevonulnia. De kár már ezen lamentálni. A vagonokra a háborúban is szükség van, kereskedni meg bárki tud. A felsőkereskedelmiben végzett. Aztán dolgozott az anyjával a cukorgyárban, majd Faragónál a Bagolyban, meg a bőröndös Kőszeginél és Krauszéknál, akik olyan tüzépes félék voltak a torkolatban. Nem azért volt ennyi helyen, mert baj lett volna vele, hanem mert már háború volt. Hol behívták, hol itthon volt, senki se mert vele számolni. Nagyon bántotta. Emlékszem, amikor mondtam neki a huszonegyedik születésnapján, hogy ennyi idős koromban már édesapa voltam, csak legyintett, mire nősüljön egy ilyen világban. Pedig volt egy kedves kis leányka, akinek udvarolt, aki aztán egy darabig még akkor is járt hozzánk, amikor a fiam már a fronton volt. Aztán elvitték a családjával együtt.

A fiam a huszonkettedik születésnapján, innen, a szolnoki állomásról indult a frontra. Egy szülő megérzi, ha utoljára látja a gyerekét, csak nem meri kimondani, nem akarja elhinni, nem tesz ellene semmit. Mert mit kellett volna csinálnom? Lerángatni a katonavonatról? Az anyja így is ott zokogott. Én meg aztán otthon, a gyümölcsfák alatt a kertben, amikor nem látott senki. Abban az évben még olykor jöttek tőle a levelek, aztán ’43-ban már semmi. Akkor törtek át az oroszok a Donnál. Nekünk soha senki nem mondott semmit. Vártunk, hogy jön valami. Aztán amikor elkezdtük kérdezgetni, már mindenki menekült, minden szétesett. A háború után kerestettük a Vöröskereszttel, de valamikor ’48-49 táján egy taknyos, kihajtott galléros tisztviselő azt mondta, mit kutakodunk egy fasiszta után, aki a nagy Szovjetunió ellen harcolt.

Ezt nem írja le? Pedig így volt. Ha az asszony nem csitít, esküszöm, összetöröm azt a nyikhajt. Hogy az én fiam fasiszta? Azért udvarolt annak a szép kislánynak. Azért dolgozott bárkinek, aki kérte. Hát tehetett ő arról, hogy abban a világban Keletre hajtották harcolni? A kisember odamegy, ahová parancsolják. Olyasmiért pusztul el, amihez semmi köze. Az urak úgy játszanak velük, mint a bábukkal a sakktáblán. Nem tudom, hányan érezték közülük azt, amit én, amikor a fiatal, erős, az élete kapujában álló fiamat el kellett engednem a biztos halálba. Hát ezért született, ezért neveltem?

Egyedül maradtunk. Az asszony teljesen ráment. Vagy harminc évig betegeskedett, az utolsó húszban már csak otthon volt. Tíz évig ápoltam. Nekem ezek lettek a szép nyugdíjas évek. Vártunk a csodára, valami hírre. Nem is tudom, mikor nevettünk vagy mosolyogtunk utoljára. Nem voltak terveink. Csak éltünk bele a nagy semmibe.

Aztán a házunkat is elvették. Már ’56 után rebesgették, hogy új állomás épül, amihez kell majd a házunk helye is. De elakadt az építkezés. Majd újra elkezdték. Akkor meg már azt beszélték, hogy emeletes házakat építenek a kertjeink helyén. Hittük is meg nem is. De egyszer tényleg megjelentek, hogy kisajátítanák, pontosabban megvennék a házunkat. Azt a házat, amit a két kezünkkel építettünk, amiben gyerekként még a fiam munkája is benne volt. Hát hogy adhattam volna oda? A feleségem végleg ágynak esett. Akkor írtam alá a papírokat, amikor már kórházba került, és megmondta az orvos, nincs visszaút.

Még elvittem meghalni a panelba, ahol kárpótlásul lakást kaptunk. Hetvenöt évesen a hatodik emeleten. Már nem tudott magáról. Jobb is neki. Pár hete elment. Amikor vagy két nappal a halála előtt még magához tért, azt suttogta, hogy ugyanúgy jeltelen sírba kerüljön, ahogy a fiát is temették. Nem tudom, hogy így volt-e, de teljesítettem a kérését, és én is azt kérem, hogy mellé tegyenek.

Nem erre számított? Mondtam, hogy nekem nincs miért hazudni. Hetvenöt éves, pár hete özvegyember vagyok. Volt egy fiam, akiről harminchárom éve semmit se tudok. Volt egy házam, amit magam építettem, de el kellet adni. Itt fekszem egy szociális otthon tizenhat ágyas szobájában, remélem, már csak pár napig. Hát mit várt tőlem? Nem ezt. Ezt nem lehet megírni az ünnepi lapszámban? Pedig annak a kilencszáz évnek hetvenötig én is a része voltam.

(A kazettán kopott felirat, 1975)