Szolnoki mesék

Egy forró, júniusi délutánon elgyalogoltam a Pelikán szállótól a cukorgyárig. Nem jó szántamból. Amikor szóltak, hogy indulnom kell, meg sem fordulhatott a fejemben, hogy vitatkozzak. Még csak tizenegy voltam, és súlyos terhet rakott vállamra a kísérőm. Gondolatban azóta is sokszor végig járom azt az utat.

Nándi bácsi fura figurája volt a családunknak. Nagyanyám testvére volt, de mivel se felesége, se gyerekei nem voltak, velünk lakott. Pontosabban a Bartók Béla utcai ház alsó épületében, merthogy a szüleim, a hetvenes években, az ő telkére építkeztek azzal a kikötéssel, hogy Nándi bácsi élete végéig ott lakhat. Ennek ellenére ritkán találkoztunk. Részben mert éjjeliőr volt a vasútnál, azaz fordítva élt, mint mi. Másrészt meg, ha otthon is volt, nem nagyon jött ki a lakrészéből, nem beszélgetett se velünk, gyerekekkel, se a szüleimmel. Karácsonykor és húsvétkor persze mindig bekopogtatott, kellemes ünnepeket és jó egészséget kívánt, de le már nem ült. Mint egy szellem, úgy lakott az udvarunkban. Féltünk tőle. Ezért játszottunk ritkán az aprócska kertben.

Nem emlékszem, hogy annak az ezerkilencszáznyolcvankettes vakációnak az első önfeledt napján hogyan kerültek a barátaim az udvarunkba. Először kidobóztunk, aztán bújócskázni próbáltunk, végül mindent csak meguntunk, és veszélyes meg értelmetlen dolgokkal unatkoztunk. Azt se tudom, miért kezdtük fennhangon énekelni a Cérnahuszártól tanult mondókát, aminek bele se gondoltunk a tartalmába, csak unatkoztunk és kellett, amivel elüthettük a mozdulatlan időt. "Dó, ré, mi, fá, szó, lá, ti, dó, szalonnát lopott a zsidó". Egymás után sokszor, egyre hangosabban, érthetetlenebbül, végül már röhögve óbégattuk, mígnem kinyílt az alsó épület ajtaja.

Forró június volt, de megdermedtünk. Sötét ruhájában, félelmetesen állt ott Nándi bácsi, akiről a barátaim nem is tudták, hogy velünk lakik, vagy egyáltalán létezik. Ritkán látott arca fagyos volt. Úgy intett magához, hogy meg sem fordulhatott a fejemben, nem fogadok szót. Elindultam felé. A többiek meg azonnal kereket oldottak, mintha megérezték volna, hogy példás büntetés készül.

Nándi bácsi csak annyit mondott, hogy vegyem fel az ünneplőmet, és három perc múlva álljak a kapuban. Felnőtt volt, én meg gyerek, aki érezte, valami rosszat csinált, amit azzal kisebbíthet, ha nem vitatkozik. Előbányásztam az évzáró után gondosan elrakott fekete műszálas nadrágomat, a fehér ingemet, meg a már fél számmal a kelleténél kisebb fekete cipőmet. "A nyakkendőt is?" Kérdeztem az ajtóból Nándi bácsit, aki már a kapuban állt. Rettentő csúnyát válaszolt. A nyakkendő otthon maradt.

A huszonnégyessel a Skáláig mentünk. Nem mertem kérdezni. Először azt hittem, templomba visz, mert a szüleim néha beszélték, hogy titokban jár az isten házába. Aztán az is megfordult a fejemben, hogy ez a vénember átad a rendőrségnek, mert suttogták, azokhoz is van köze. Vagy egyszerűen bead a javítóba, amivel olykor a szüleink meg a tanáraink is ijesztgettek, ha már sok volt a rovásunkon. Igaz, még mindig nem tudtam, mit követtem el, mivel érdemeltem ki, hogy a láthatóan zaklatott Nándi bácsival, ünneplőben kell izzadnom a sárga Ikaruszon.

A Skálától átsétáltunk a Pelikánig. Megálltunk a hatalmas betonlépcső tövénél. Nándi bácsi rám nézett, és azt kérdezett: "Tudod te, miket óbégatsz?". Ha tudtam volna, akkor sem tudtam volna válaszolni, mert úgy nézett rám. Másrészt, indulás előtt elfelejtettem pisilni, és jobban izgatott, hol könnyíthetnék magamon. De nem lehetett. Nándi bácsi a nagyposta felé intett a fejével, hogy arra induljak. Én elől, ő mögöttem. A postánál jobbra fordultunk, majd be a Május 1. útra.

"Tudod, hová megyünk?" Kérdezte. Ismét nem tudtam válaszolni, mert ennyi gyaloglás is elég volt ahhoz, hogy elkezdje törni a lábamat a cipő. "Itt vonultak ők is." Válaszolt magának. Én pedig csak az utca végén mertem megkérdezni, hogy kik. Nándi bácsi megállt, mélyen a szemembe nézett. "Hát kiket csúfoltatok röhögve az udvaron?" És kicsit mintha taszított volna rajtam. Elsőre nem jutott eszembe. Melegem volt, hasogatott a lábam, pisilnem kellett, miközben ki kellett volna találnom, kiről óbégattunk azon az unatkozással teli délutánon.

"Erre hajtották őket a gettóból a cukorgyárhoz." Suttogta, mintha félt volna, hogy valaki meghallja. Még mindig nem értettem, kikről beszél. "Voltak köztük akkora gyerekek is, mint te."

Csak a Mártírok útjára kiérve mertem megszólalni. Azt akartam kérdezni, hogy kikről beszél, de más hagyta el a számat. "Szomjas vagyok." Újra megálltunk. Szomorúan rám nézett. Aztán intett, hogy menjünk tovább. Csak a tízemeletes munkásszálló tövében szólalt meg. "Ők is szomjasak voltak, mert ugyanilyen meleg volt. Meleg, rajtuk az utolsó ruhájuk, kezükben a megmaradt holmijuk. Neked a butaságodon kívül semmit sem kell cipelned. Nem kell öregeket, betegeket támogatnod. Tanuld meg, kiket csúfolsz!" És mentünk tovább. Úgy éreztem, nem bírom: vagy bepisilek, vagy szomjan halok, vagy úgy rúgom le a cipőmet, hogy többé senki se találja meg. Nem tudom, neki mi járt a fejében, akkor már előttem ment.

"Nem bírom tovább." Szakadt ki belőlem a Mártírok úti vasúti átjárónál. "Bírnod kell!" Felelte szigorúan. "Egy életre meg kell tanulnod. Mert minden disznóság tudatlanságban gyökerezik." Fellázadtam. A dohányfermentáló előtt levettem a cipőmet. Pedig előtte még a kertünk kapuján se léptem volna ki mezítláb. Jobb volt. Meneteltem, mert ha csak egy pillanatra is megálltam, Nándi bácsi rám mordult.

A Temető utcai saroknál megláttam egy kék nyomós kutat. Oda akartam rohanni, de Nándi bácsi elkapta a nyakam, és visszahúzott maga mellé. "Ha ott lettél volna, ezért lelőnek. Nincs víz, bírd ki!" Elsírtam magam. Holott tizenegy évesen a szobámon kívül már nem bőgtem. El is szégyelltem magam. Aztán dühös lettem, és ahogy elhagytuk a kutat, kiszáradt szájjal kiabálni kezdtem. "Miért büntet? Mit csináltam? És ki mentek így, meg itt? Mi közöm hozzájuk?"

Nándi bácsi megállt. Megfogta az államat. Felemelte a fejemet. Letörölte a könnyeimet, mintha úgy mélyebben nézhetne a szemembe. "Másoktól tanult hülyeséget ismételtélt gondolkodás nélkül. Olyanokat csúfoltál, akikről semmit sem tudsz. Azt akarom, hogy éld át, amit a szolnoki zsidóknak is át kellett, amikor a gettóból a cukorgyárba hajtották őket, hogy felszálljanak az utolsó vonatra!"

Kézen fogott. Onnantól úgy sétáltunk a Vörös hadsereg úton kifelé, mintha nagyapa és unokája lennénk. Közben mesélt. Azokról, akik pár évvel korábban még Szolnok egyenrangú polgárai voltak. Akiket aztán szolnokiak kifosztottak, majd tétlenül végignézték, ahogy a pusztulásba hajtják őket. Csupa olyasmiről beszélt, amiről addig sem otthon, sem az iskolában nem hallottam. Vagy ha mégis, akkor elharapták a mondatok végét, vagy úgy beszéltek róluk, mint mi a Cérnahuszártól tanult mondókában. Csak mentünk, hallgattam, és lassan elfelejtettem, hogy szomjas vagyok, melegem van, a lábam pedig olyan koszos, mint még soha, és pisilnem is kell. Nándi bácsi minden mondatával láthatatlan súlyt rakott rám.

Már a kórházat is elhagytuk, amikor megkérdeztem. "És maga? Maga mit csinált?" Én felnéztem rá, ő lenézett rám. De nem válaszolt, caplattunk tovább a júniusi forróságban. Már nem mesélt. Fogta a kezemet. Pontosabban már olyan volt, mintha nem ő, hanem én húznám magammal. A cukorgyári pálya sarkánál jártunk, amikor észrevettem, hogy rázkódik és szipog. Nem mertem felnézni. Lehetetlennek tűnt, hogy az a hatalmas, félelmetes ember sír. Az utcán. Holott a férfiak a családunkban még otthon sem sírtak.

Megálltunk a cukorgyárhoz vezető utca végénél. A vasból készült felirat alatt. Nándi bácsi előre nézett, és valami végtelen ürességgel a hangjában csak annyit mondott: "Semmit." Lassan lépkedtünk a gyár bejárata felé. "Semmit, mint sokan." Szipogott. "Az utcán álltam és néztem, ahogy abban a melegben, szomjasan hajtják őket." Már nem egy megtermett, sudár ember, hanem egy összegörnyedt öregember lépkedett mellettem. "Ott voltak köztük a szomszédjaink, az iskolatársaink, a boltos, az orvos, a patikus, mindenki, aki előtte hozzátartozott a mindennapjainkhoz, Szolnokhoz. Akik olyanok voltak, mint mi. Akiknek a helyén akár én is lehettem volna." Zokogott. Úgy, mint egy asszony. Akit nem érdekel, kik vannak körülötte, mit gondolnak róla. Hullottak a könnyei. Én felnéztem, de ő nem nézett le rám. "Soha többé. Ígérd meg, soha többé nem lesz ilyen, nem lehet ilyen!"

Mire anyámék hazaértek, otthon voltunk. Nándi bácsi az alsó épületben, én a szobámban, tiszta lábbal. Senkinek nem beszéltem arról az útról. Ha Nándi bácsival később találkoztunk, és halkan köszöntem, szomorú szemeivel cinkosan rám nézett, és csak annyit mondott: köszönöm. A következő vakációt már nem élte meg. De bennem még él, mert örökre itt hagyta azt az utat minden terhével.