Szolnoki mesék

"Az én üknagyapám 48-as honvéd volt. A császáriak ellen harcolt. Az egyik csata helyszínén szobrot is állítottak neki". Gondosan formált betűk Balázs Pál 2. osztályos tanuló füzetében. Rejtély, bizonyos dolgok miért őrződnek meg évtizedeken keresztül, mások meg, hiába sokkal fontosabbak, úgy tűnnek el, hogy csak a feldolgozhatatlan hiányukat hagyják hátra.

Balázs Pál, a nagyapám, 1948-ban volt másodikos kisdiák. Gyerekként sokszor nyaraltam náluk. Az egyik vakáción került hozzám a régi füzete, amiben a "Családom és 1848" című, pársoros fogalmazása olvasható. Próbálom felidézni, hogy amikor először kinyitottam a megfakult, lila papírba csomagolt füzetet, megérintett-e az a néhány tőmondat. De csak arra emlékszem, hogy olvasónaplót kellett volna írnom az arra a nyárra kiadott kötelező olvasmányról, A kőszívű ember fiairól, és látványosan szenvedtem, végül azzal akartam megúszni, hogy nincs mibe írnom. A kifogásaimat megunó, végtelenül praktikus nagyanyám azonban odalépett egy régi szekrényhez, kirángatott egy dobozt, és kivette belőle azt a füzetet. Nagyapám néhány évvel korábban halt meg.

Nyaralásaim egykori helyszínén, az akkor már nagyanyámnak is csak az emlékét őrző házban tett utolsó látogatásomkor akadt a kezembe egy legalább száz éves, soha fel nem adott képeslap. A hátuljára írt szavakat olvasva, mint valami hirtelen felismerés villant be agyamban az a füzet. A felirata szerint szolnoki lapon ez állt: „Nagyapám és én apám fotóján a dédnagyapa szobra előtt”.

Anyám elkerekedett szemmel nézte a fekete-fehér lapot, de semmit se tudott róla mondani. Ha csak azt nem tekintjük valaminek, hogy nem az apja írása van rajta, mert az örege világ életében borzasztó rondán írt. Szolnokhoz meg nemhogy köze lett volna a családunknak, de szerinte soha nem is jártunk arra. Csak hetekkel később, amikor a feleségemet őrületbe kergetve, több napi kutakodás, azaz minden régi doboz feltúrása után előkerült a Balázs Pál füzetébe vezetett olvasónaplóm, és anyám elé tettem a "Családom és 1848" című dolgozatot, akkor kezdett neki valami derengeni. Gyerekek voltak, amikor az apja, valamelyik március 15-e környékén mesélt valami szoborról, ami egy 48-as honvédet ábrázol, és egy képről, amin a szobor előtt valaki rövidnadrágban áll a nagyapjával.

Ez az! - kiáltottam. Hirtelen biztosnak tűnt, hogy egy 48-as honvéd leszármazottja vagyok, csak éppen a sok felesleges, lényegtelen dologra emlékező családom erről már megfeledkezett. A képeslappal meg nagyapám füzetével két nap múlva Szolnokon voltam. Megszállottan kerestem a fotón látható Damjanich-szobrot. Azzal azonban nem számoltam, hogy a város közterületi szobrainak többségét letakarják télire. Dühöngtem, mert majdnem öt órát vezettem azért, hogy láthassam a kőbe faragott szépapámat. Hiába. Hazafelé azonban megfogadtam, hogy tavasszal újra megyek, addig pedig mindent kiderítek az őseimről.

Amatőr családfa kutató lettem. De minél mélyebbre ástam őseim múltjában, annál távolabbra kerültem attól, hogy nagyapám ükapja 48-as honvéd lehetett volna. Annak pedig minimálisnál is minimálisabb esélye volt, hogy a dédnagyapám kisgyerekként a saját nagyapjával meg esetleg a fotografáló apjával megfordulhatott volna Szolnokon. A dédnagyapám ugyanis 1917-ben, Marosvásárhelyen született. Így nyilvánvaló, hogy négy-öt évesen, amennyinek a képeslapon lévő kisfiú tűnik, Romániából a Magyarországon maradt Szolnokra nem nagyon utazhatott. Főleg nem a nagyapjával, tehát a szépapámmal, aki az anyakönyvek tanúsága szerint 1910-ben, azaz a szolnoki Damjanich szobor felavatása előtt elhunyt.

De akkor miért írta a nagyapám, hogy egy 48-as honvéd ükunokája? Miközben egyre jobban bosszantott, hogy egy csomó felesleges dolgot tudok a nagyapámról, meg halványan arra is emlékszem, hogy olykor érdektelen, gyerekes dolgokról beszélgettem vele, ezt a titkot nem árulta el. Csak hátrahagyta, mint valami családi örökségnek szánt rejtvényt. Amiben hinni akartam. Aztán, amikor hónapokkal később kiderült, hogy a szépapám vagy a szépapám apja legfeljebb a magyarok ellen harcolhatott 1848-ban, hiszen csak a kiegyezés után települtek Linz környékéről Erdélybe, feladtam. Csak elfelejteni nem tudtam. Nem telhetett el úgy egyetlen március tizenötödike sem, hogy ne jusson eszembe nagyapám fogalmazása, és ne érezzek némi szégyent. Nem a nyolc éves gyerek füllentése, hanem az esetleg a magyarok, ellenünk harcoló felmenőim miatt.

Soha sem szerettem a nagy családi eseményeket. Se az esküvőket, se a temetéseket, ahol olyan soha nem látott emberekkel kellett rokonként társalognom, akik mellett egyébként simán elmentem volna az utcán. Ráadásul akaratuk ellenére fel tudtak idegesíteni azzal, hogy olyan dolgok iránt érdeklődtek, némelyik meg olyasmiket is tudott, amit aztán végképp nem mondtam volna el egy ismeretlennek. Anyám azonban ilyenkor mindig elemében volt. Lelkesen magyarázta, hogy ki kicsoda, ha meg tévedett, hát hangosan nevetett, hogy egy ekkora családban ki tudja már pontosan számon tartani a rokoni szálakat. Közben persze mesélt olyasmikről, amiket én inkább titokban tartottam volna. Valami távoli rokon temetésén így rángatott oda Irma nénihez, nagyapám általam vagy harminc éve nem látott, Németországban élő, egyetlen nővéréhez.

A kilencvenhez közeledő Irma néni egyre csillogóbb szemmel hallgatta végig a nagyanyám házában talált képeslap meg a több mint hetven éves iskolai fogalmazással indult, de csúfos kudarcba fulladt kutakodásom történetét. Főleg, mert anyám minden mondatomat két másikkal egészített ki. A végén hozzátéve, hogy engem a mai napig nem hagy nyugodni, Pali papa miért hazudott nyolc évesen. Ez mondjuk nem volt igaz, mert ennél sokkal jobban izgatott az a fekete-fehér képeslap, de nem akartam egy régen látott rokon előtt vitába keveredni anyámmal. Meg aztán Irma néni közelebb hajolt, megfogta a kezemet, a szemembe nézett, és halkan, hogy szinte anyám se hallja, mesélni kezdett.

A képeslapról, amit 1948 elején az édesapja, vagyis a dédnagyapám hozott haza a szovjet hadifogságból. Majdnem öt éven keresztül ez volt az egyetlen tárgy, ami Magyarországra emlékeztette. Annak a kabátnak a belső zsebében találta, amit az oroszok áttörése után, menekülés közben, vacogva, egy megfagyott magyar katonáról rángatott le, és ami megmentette az életét. A képeslapon lévő pár sor köré már ő szőtt mesét, amit a hazatérése után szinte minden este el kellett mesélnie a gyerekeinek. A negyvennyolcas honvédről, akinek arcvonásait Damjanich mellé faragták a szolnoki emlékművön, és amit a fiával és a dédunokájával együtt az unokája is megörökített egy fényképen. És ez a történet annyira megtetszett Palkónak, hogy amikor a "Családom és 1848" címmel 1948. március 15-e előtt fogalmazást kellett írnia, úgy érezte, ez az ő történetük. Ami részben igaz is volt. Irma néni szerint Palkó, azaz a nagyapám piros pontot is kapott ezért a kegyes hazugságáért.